Itt őrzöm a szívemben azokat a csodálatos pillanatokat, amiket együtt éltünk át. Olyan szép emlékek, hogy nem számít, ha csak ennyit kaptam. Tudom, furcsán hangzik, de így igaz. Már az is elég volt, hogy megmutattad, mennyire tudsz szeretni, elég volt az a sok mosoly, amit nap mint nap az arcomra csaltál, azok a helyek a városban ahol élek, amelyek rád emlékeztetnek, a kávézók, ahova ha belépek, eszembe jutnak az órákig tartó beszélgetéseink. Ilyenkor mindig egy kis mosoly hagyja el a szám, hogy ez is volt, és milyen szép is volt egyszer, régen. Nem vágyok vissza oda, mert nem tudnék már mit kezdeni a múltammal, de hihetetlenül jó érzés emlékezni. És ez bőven elég volt. Az emlékek, vagy azok a pillanatok, amikor reggel kinyitottam a szemem, és Te voltál az első dolog, amit megláttam a napfényben, belenéztem a szép barna szemeidbe, akkor tudtam, hogy ez egy különleges pillanat. Vagy elég volt az a sok őszinte csók, amit tőled kaptam, a naplemente, amit együtt néztünk egymáshoz bújva. Még nem éltem át hasonlót senkivel, és ha mégis, nem volt ennyire igazi. Pont ezért elég, hogy megmutattad milyen újra szeretni és igazából szeretve lenni, sosem kértem többet, és nem is akartam. Akkor, a szomorú és csalódott lelkemnek új fogalmat adtál ennek az egész "Szeretlek" dolognak, és ezért örökre hálás leszek! Egy új reményt és esélyt is adtál, hogy igazán éljek és végre eltaláljak önmagamhoz. Melletted újra élhettem, és hála a történteknek ma már újra, igazán élek. Fogalmad sincs róla, mennyire boldog vagyok, hogy itt voltál nekem, és felnyitottad a szemem. Szerettem azt az érzést, hogy nem féltem attól, ha majd egyszer elmész! És elmentél, de tudtuk jól mindketten, hogy ez egyszer elfog múlni. Örökre a szívemben maradsz, ha már az életemben nem is, és ez így van rendjén, mert hiszek abban, hogy minden úgy fog történni, ahogyan kell, ráadásul mindig a maga idejében. Ezért köszönöm az Életnek, hogy megismerhettelek, hogy eltudtam fogadni, vannak szerelmek, amelyek nem egy egész életre szólnak...
